[Állapotjelentés és tervek 1971-ből]
>>A Cserhát erdőgazdálkodási táj a Cserhát-hegység, a Nógrádi-medence, valamint a Karancs és Medves természeti tájakat foglalja egybe. A Cserhát általában hullámos enyhe dombvidék, csak itt-ott emelkednek ki belőle kisebb hegycsoportok. Területén ugyanis a középhegység földtörténeti középkori rögei annyira a mélybe süllyedtek, hogy csak elszórtan, szigethegyként emelkednek ki a harmadidőszaki agyagból és homokból felépített enyhe dombhátak közül. A hegységet legnagyobb vízfolyása, a Galga osztja két részre. A Nyugati-Cserhát szelíd lejtésű alacsony halomvidék, amelyből három földközépkori sasbércszerű hegycsoport emelkedik ki: a Naszály, a Csővári-hegyek és a Romhányi-rög. A Naszály (652 m), a Nyugati-Cserhát legmagasabb hegyröge főleg mészkőből áll, hatalmas hajótesthez hasonló jellegzetes alakját messziről felismerhetjük.
A Galga és a Zagyva völgye közötti Keleti-Cserhátot általában vulkanikus képződmények alkotják. Jellegét a két ÉK — DNy-i irányban elnyúló, vulkanikus hegycsoport adja meg. A Pásztói-Cserhát (legkiemelkedőbb pontja a Tepke-hegy 567 m) és a vele párhuzamos Szanda — Dobogókő vonulat. Ezekhez az andezit hegyvonulatokhoz minden oldalról dombvidékek csatlakoznak. A Karancs és a Medves kisterületű vulkáni középhegység az Ipoly és a Zagyva vízválasztó vidékén. Nagyobb része a Karancs (728 m) lecsonkolt andezitlakkolit, hozzá kelet felé romvulkánok és a Balaton-felvidékiekhez hasonló bazaltttakarós tanúhegyek csatlakoznak.
A Cserhát éghajlata dombvidéki jellegénél fogva eltér az Északi középhegység éghajlatától. Csapadékmennyiség tekintetében a Duna-Tisza közéhez áll közelebb. A Kárpátok, a Börzsöny és a Mátra bizonyos szélárnyékot biztosítanak számára, az egész országban itt van a legtöbb szélcsendes nap. A levegő relatív páratartalma alacsony. Hajdan nagyobbrészt erdő borította, ma erdősültsége 25,9 %. A kiirtott erdők jól termő vályogos barna erdőtalajait szántóföldi művelés alá fogták. Az erdők 72 %-a természetes, 28 %-a kultúrerdő. A természetes erdők gyertyános — kocsánytalan tölgyesek (16,3 %), cseres — kocsánytalan tölgyesek (46,4 %), bükkösök (1,8 %), molyhos tölgyes — cseresek (5,4 %) és karszterdők. A kultúrerdők akácosok (23,3 %), valamint erdei- és feketefenyvesek (4,2 %).
A Nyugati -Cserhát mészkő- és dolomitszikláinak déli oldalain sajmeggyes karsztbokorerdők és cseres-molyhos tölgyesek gyakoriak. A Keleti-Cserhát andezitjén kiterjedtek a mészkerülő tölgyesek és a cseres — tölgyesek. Rendkívül elterjedtek a Cserháton a kultúrakácosok.
A táj erdei igen rossz minőségűek, Az összes erdő 87 %-a sarjerdő, 60 %-a pedig rontott erdő. Nagy nehézségekkel küszködik a mezőgazdaság is. Nógrád megye az ország legerodáltabb területe, a talajok 70 %-án pusztít az erózió. A tájon utazva őszi vagy tavaszi szántás idején mindenütt a csonka barna erdőtalajok tűnnek szembe. Az erdők kedvezőtlen állapota elsősorban a múltbeli birtokviszonyok következménye. Többségben voltak a kisebb birtokok, amelyek elsősorban az állattenyésztést favorizálták, s ennek az erdei legeltetés volt az alapja. Nem folytattak korszerű gazdálkodást a nagyobb erdőbirtokok — a váci püspökség, a koronauradalom és a Salgótarjáni Kőszénbányák Rt sem. A váci püspökség csaknem kizárólag sarjerdő-gazdálkodást gyakorolt, a koronauradalomban minden erdőgazdálkodási ténykedést a vadászat érdekei határoztak meg a Salgótarjáni Kőszénbányák Rt. pedig a bányafatermelés reményében túlzásba vitte az akácosítást.Mindennek következtében általánossá vált a sarjerdő-gazdálkodás, szaporodtak a rontott erdők és indokolatlanul nagy területeket hódítottak el az értékesebb fafajoktól a gyertyán, a cser és az akác.
A Cserháti Állami Erdőgazdaság tevékenységének központjában a felszabadulás óta a rontott erdők átalakítása áll értékesebb és nagyobb hozamot biztosító erdőkké.
Rontott az az erdő, amely fafajösszetételénél, állományszerkezeténél, egészségi állapotánál vagy egyéb oknál fogva nem biztosít a termőhelyi adottságoknak megfelelő mennyiségű és értékű fatermést.
Hazai rontott erdeink főbb típusait MAJER határozta meg. Megkülönböztetett:
1. csekély értékű fafajokból (gyertyán, hárs, mezei juhar) álló állományokat,
2. fényigényes pionír fafajok (nyír, rezgő nyár, kecskefűz, esetleg kőris) kiritkult, elgyomosodott talajú állományait,
3. meg nem felelő termőhelyen álló, rossz növekedésű faállományokat,
4. olyan, természetes állapotukban többszintű faállományokat, amelyekből az alsó szinteket eltávolították,
5. túlritkított állományokat,
6. elböhöncösödött faállományokat, amelyek felső koronaszintjének zömét rendszerint tuskósarjakból nőtt nagy koronájú böhöncök képezik,
7. elsarjasodott állományokat,
8. elbokrosodott állományokat,
9. elemi károk, legeltetés, vadkárosítás, rovarkárosítás, gombafertőzés, rákosodás miatt sínylődő beteg faállományokat,
10. rossz telepítés következtében sínylődő fiatalosokat.
A volt Országos Erdészeti Főigazgatóság (OEF) 1958-ban összeírta a rontott erdőket. A rontott erdők fogalma és típusai azonban akkor még nem voltak egységesen tisztázottak. Ezért az összeírás adatait nem lehet teljes értékűeknek elfogadni. Akkor 111 158 ha rontott erdőt írtak össze, ami az erdőgazdaságok összes erdei 12,4 %-ának fele meg. A Cserháti Erdőgazdaságban ez az arány 60 %). A rontott erdőket az átalakítás módja szerint három kategóriába sorolják:
1. nevelővágásokkal helyrehozható rontott erdők,
2. állománykiegészítő alátelepítésekkel helyrehozható rontott erdők,
3. csak teljes faállománycserével helyrehozható rontott erdők.
Az OEF elrendelte, hogy az erdőgazdaságok az évi fakitermelések során a teljes évi véghasználatnak legalább 20 %-át a 3. típusba tartozó rontott erdőkben eszközöljék.
A Cserháton különösen gyorsan halad a sarj eredetű cseres — tölgyesek átalakítása. Ezeket természetes úton újítják fel, és a jelentkező cserújulatba makkvetéssel vagy csemeteültetéssel kocsánytalan tölgyet elegyítenek. Ennek érdekében a rétegvonalak mentén ugrópadkásan készítik elő a talajt. A padkák talajába vetik a tölgymakkot, illetőleg ültetik a tölgycsemetét. Az elegyetlen cseresek így cseres — tölgyesekké alakulnak át, későbbi feladat lesz majd ezeknek tölgyesekké való átalakítása.
Folyik a rossz akácosok fenyvesekké való átalakítása is. Ennek során előnyben részesítik az erdeifenyőt, az újonnan létesített fenyveseknek kétharmada erdeifenyves. A rossz akácosok ilyen átalakítása számottevően nem csökkenti az itteni híre méhlegelő-területet. Az ország legészakibb, sokszor magas fekvésű akácosai kései virágzásukkal ezután is a méhészek rendelkezésére állnak.
A táj leggyorsabban fejlődő városa a rendkívül szép fekvésű Salgótarján. A városban lenyűgöző méretű építkezés folyik, de gondoltak zöldövezetek kialakítására, a környék csinosítására, egészségesebbé tételére is. Főképpen erdeifenyő — feketefenyő erdősítésekkel takarták el — Hatvan felől érkezve jól láthatóan — mintegy 300 ha-on a város festői környezetét csúfító kopár foltokat. A fásítások szolgálják a völgybe települt város szennyezett levegőjének megszűrését is, a szél ugyanis a gyárak füstjét és koromját gyakran a városra hordja.<< (Keresztesi 1971. 329–331.o)
Keresztesi Béla: Magyar erdők. Jóléti erdőgazdálkodás. 2. bővített kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.
Dr. Majer Antal: Erdő- és termőhelytípusok útmutató növényei. Országos Erdészeti Főigazgatóság, Budapest, 1963.
Keresztesi Béla (Kiskunfélegyháza, 1922. január 3. – Budapest, 2001. január 15.) erdőmérnök, dendrológus, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa (1954) és doktora (1960), a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1973), majd rendes (1982) tagja. Az 1950-es–1980-as évek magyarországi erdészettudományának és erdőgazdálkodásának kiemelkedő alakja, 1960 és 1987 között az Erdészeti Tudományos Intézet főigazgatója volt. Nevéhez fűződik egyebek mellett a hazai akácfatermesztés minőségi fejlesztése, valamint a jóléti erdőgazdálkodás és az erdőesztétika kérdésköreinek tudományos igényű tanulmányozása.